14.fejezet

Sziasztoook!:) Ezzel a résszel szeretnék így utólag boldog Karácsonyt kívánni Nektek!:) És előre pedig boldog, sikerekben gazdag Újévet!:)

A kommenteket pedig nagyon nagyon köszönöm, nem tudjátok milyen boldoggá tesznek, mennyire jól esik. . . Imádlak titeket!<3

És még lenne egy kérésem . . a kedves „Névtelen” olvasók, esetleg, ha lehetséges megtennék nekem azt, hogy miután komiznak, a végén ott hagynak valami jelet? Mármint egy betű, vagy (ál)név, vagy bármi, csak , hogy tudjam, hogy ki írta azt legalább ennyire. :)Nagyon megköszönném. xx

Ééés van itt valaki aki jön a bécsi koncertre?:) Mert én igen, és ahw.*-*

Jó olvasást.:)

- Khmm. – hallok meg egy hangot, mire megijedek és ellököm magamtól Harryt. Ő viszont úgy látszik nem számít erre, ugyanis leesik a földre. Mindketten ijedten pillantunk az előttünk álló Niallre és Liamre.

- Helló skacok! Miújság? – vigyorog ránk a szőke.

- Semmi. – mondjuk egyszerre Harryvel.

A két fiú összenéz, aztán tovább méregetnek minket.

- Miért is jöttetek pontosan?  - kérdezi  Harry zavartan, és eléggé gondterhelt képet vág, közben a hajába túr. Eddig észre sem vettem, milyen szexi, mikor a hajába túr. Meg amikor gondterhelten a hajába túr. Azok a hosszú ujjai, ahogy végigsimítanak barna tincsein. . . Jesszus, szívdöglesztő.

- Meg akartuk kérdezni, hogy jössz- e a partra. – mondja végül Liam halkan.

Harrynek felcsillan a szeme.

- Hát persze! Megyünk. – mosolyog rám.

Látom, ahogy Liam szólásra nyitja a száját, de közbevágok:

- Én inkább maradok. Ti mennyetek csak. – bólogatok erőltetetten.

- Miért? Hiszen ez LA! – néz rám Harry.

Hogy miért? Ez hülye. Nem akarom a pofájába kiáltani itt mindenki előtt a nyilvánvalót. Illetve a nem nyilvánvalót, amit amúgy sem kiáltanék a pofájába. Mégpedig, hogy nem akarom egy szál fürdőgatyában látni őt. Valamiért úgy érzem nem tenne jót nekem. Senkinek sem.

- Nincs kedvem. – vonok végül vállat.

- Mihez nincs kedved? – jön be Lou is a szobába. – A parthoz? Hiszen imádod a tengert! Gyerünk, kisanyám! – mondja azzal megfogja a karjaim, ránt rajtam egyet, és kitaszít az ágyból. Kis híján a földön kötök ki, de utolsó pillanatban sikerül megállnom a lábaimon.

- Lou, nem hiszem hogy ez annyira jó ötlet. – sziszegem neki összeszorított fogakkal.

- Ez egy remek ötlet. – pattan fel Harry a földről vidáman.

- Ez egy szar ötlet. – nézek rá.

- Jó lesz Hay! – vigyorog és a két másik „irány” közé áll, karját átvetve rajtuk húzza oda hozzánk őket és minket is maguk mellé tuszkol, így egy szoros körben állunk egymásnak dőlve.

- Jó buli lesz gyerekek.

A következő pillanatban egy óriási lökés ér minket Zayn és Louis személyében.

- Nagyölelés! – kiáltja Louis, miközben együtt borulunk le a hatalmas nagy ágyra.

Te jó ég, ebből mi lesz. Valószínűleg semmi jó.

- Lou, én inkább visszamegyek. – mondom és elindulok a kis privát hotel parkolóból, a kijáratot keresve. Lou szorítását azonnal a karomon érzem, így megfordulok.

- Ne már! Most mi bajod?

- Nem akarok Harryvel lenni! – bököm ki végre.

Felsóhajt, és keresztbe fonja karjait maga előtt.

- Miért? Mi rossz történhet?

- hogy mi rossz történhet? – kérdezem felháborodottan. – A legrosszabb dolog, ami történhet, hogy . . . – de itt inkább megállok, mert úgy döntök inkább nem traktálom Lou agyát a hülye gondolataimmal. – Elég sok rossz dolog történhet egy tengerparton! – inkább csak ennyit mondok.

- Ugyan már. Majd velem és Luxszal leszel végig. Gyere! – nyújtja felém a kezét és lebiggyeszti ajkait. Ahh, tudja, hogy ennek sosem tudok ellenállni!

- Jó, de akkor kérlek figyelj rám! Ne tévessz szem elől! – fogom meg a kezét és visszamegyünk a többiek felé. Mindenkik a strandcuccával felszerelkezve vár.

- Szóval, mi a terv? – kérdezi Lou a többiektől.

- Ezek itt. – nevet Zayn, és egy fehér és egy fekete, kissé lerobbant, minden luxus nélküli, elől kétüléses, hátul ülés és ablak nélküli kocsi felé mutat.

- Wow. – bólogatok elismerően.

- Ez van. Máshogy nem jutunk ki. – von vállat Louis, és kinyitja az egyiket hátulról. Az utas ülés  felöli oldal teljesen el van választva ettől a tértől, a földön pedig párnák vannak szétrakva, minden egyes kis négyzetcentiméteren.

- Jaj, nehogy a kis popsink a padlóhoz érjen. – szólok gúnyosan. Egy kar fonódik a nyakam köré. Harry.

- Én csakis a te popsid miatt aggódóm,bébi.

A szememet forgatom.

- Nehogy valami baja essen, annak a gyönyörnek. – teszi hozzá, aztán rácsap a fenekemre.

- Hogy merészeled?! – üvöltöm és hirtelen felemelem a térdemet és a tökébe rúgok. Erre úgy látszik nem számított, ugyanis nyögve görnyed össze.

Körülöttem mindenki nevet, úgyhogy elégedetten mosolygok.

- Mással játszadozz, Styles. – teszem hozzá.

Miután a kis közjátékunk – ami mellesleg, úgy látszik mindenkinek tetszett – véget ért, a két sofőr is megérkezik.

- Rendben. Ki hova ül? – kérdezi Niall.

- Fele ide, fele oda. – vág egy képzeletbeli vonalat Louis az egyébként elég nagy társaság között – olyanok is vannak itt, akiket még nem is láttam – és elégedetten bólint. Mivel én Harry mellett állok, vele kerültem egy „csoportba”.  A fekete autóhoz.

- Én inkább, átmegyek a másikba, jobb szeretem a fehér színt. – mentegetőzöm és hipersebességgel megindulok, hogy beszálljak az autóba, ám ekkor egy kéz megragad, visszaránt a másik kocsihoz és belök a párnákra.

- Harry! – szólok rá felháborodottan, felállok, de visszalök, mint valami bábut.

- Menj beljebb. – mondja, és letérdelve mászik be. Nekem pedig, ha nem akarom, hogy rám tehénkedjen – márpedig nem akarom! – arrébb kell csusszannom, be a kocsi legmélyébe.

- Én a másik autóval akarok menni! – tiltakozom, és megpróbálok kimászni, de már késő. Az emberkék kettesével ugranak be, a kijutás pedig lehetetlen. – Kösz szépen!- mondom Harrynek, aki szorosan mellettem ül, és vigyorok.

- Igazán nincs mit! – kezével a fejemhez nyúl és összeborzolja a hajamat.

- Mi a . . – lököm el a kezét. -  Szóval úgy döntöttél, mostantól úgy viselkedsz velem mint egy kutyával? – mosolygok erőltetetten.

- Igen, miért is ne? Úgy vettem észre szereted a kutyás dolgokat. Például egy jó kis kutyapóz . . . – néz rám ártatlanul.

Én meg ütögetni kezdem.

- Megöllek, teeee! – üvöltöm teli torokból, és nem, nem érdekel, hogy mindenki minket néz. – Engedjenek ki innen! Engedjenek ki! – kiáltom a még, nyitott ajtón.

- Akkor indulunk. – jelenik meg egy férfi feje, és abban a pillanatban az ajtók becsukódnak, és sötétség borul ránk.

- Ááááá! – ordítom, és a fejemet rázom, aztán észbe kapok, hogy mások is vannak itt rajtam kívül és leállok. Zavartan nézek bele a sötétségbe, mert bár, tudom, hogy nem láttak, de hallani nagyon is hallottak. Sírni csend van, egyedül egyetlen egy hang jön mellőlem, egy halk vihogás. Illetve inkább a röhögő görcs hangja.

- Öhm, úgy éreztem, valami mászik a hajamba. De csak képzelődtem. Minden oké. – magyarázkodom, és úgy döntök az út további részében inkább nem szólalok meg.

Ez egy ideig sikerül is csak aztán Harry kezét a lábamon érzem meg. Én is fölemelem a kezemet, azzal a szándékkal, hogy a combjába csípjek, és leszálljon rólam, de mikor lábszárához érek, akkor tudatosul bennem, hogy most is abban a fekete, kihasznált csőnacijában van.

- Te ilyen hőségben is ezt hordod? Esetleg rövidgatya? Nem sülsz meg? – vonom fel a szemöldököm.

- Szóval azt akarod, hogy kevesebb ruhadarab legyen rajtam, hogy lengébben öltözködjek? –hajol fülemhez, hogy csak én halljam. Remélem is, hogy a többiek beszélgetése elnyomja a miénket. – És egyébként, ha melletted vagyok, mindig megsülök. Olyan forró vagy. – morogja, én meg nagyot nyelek. Már nincs erőm ordítani, csak kétségbeesetten nézek körül segítségért. Pech, hogy sötét van, és nem látok semmit.

Körülbelül harminc percnyi kínos autókázás után – miközben jól leizzattam, és alig kaptam levegőt is, sőt még Harry csintalan kezével is meg kellett küzdenem, és azért imádkoztam, hogy végre vége legyen – végre megérkezünk a tengerpartra. Egy eldugottabb helyen állunk meg, és elvileg ez a part maga is eldugott, nem igazán népszerű. A mi szerencsénkre.

Mikor megáll a kocsi és kinyitják az ajtót, felkiáltok.

- ÁLLJ!

Mindenki döbbenten, majd kérdőn néz rám, én pedig csak fogom a táskám, és kidobom a földre, aztán gyorsan átmászok mindenkin, és végre kipattanhatok a friss levegőre. Nagy levegőt veszek, és visszafordulok a többiekhez, akik még döbbenten figyelnek.

- Bocsi. Klausztrofóbiás vagyok. – magyarázom ki magam.

Páran furán néznek rám, vagy megvonják a vállukat, de megelégszenek ezzel a magyarázattal, és ők is kiszállnak. Egyedül Harry száll ki a végén nevetgélve, miközben tapsolni kezd.

- Klausztrofóbia, mi? – vonja föl egyik szemöldökét.

- Vagy inkább Harry Styles fóbia. – mosolygok, azzal ott hagyom és követem a többieket a tengerpartra.

Tényleg nincsenek túl sokan itt, ami jó, mert most tényleg nincs kedvem az őrült rajongókhoz. Én megértem őket, tényleg, de valamikor túlmennek a határon, és nagyon idegesítőek tudnak lenni.

Lou, Lux és azok, akik a másik kocsival jöttek már ott vannak, Lou éppen a kislányt keni be naptejjel.

- Na, milyen volt az út? – kérdezi Lou.

Elgyötört arccal nézek rá, és ledobom a virágos hátizsákom a homokba, majd én is lehuppanok.

- Ne is kérdezd.

Felkuncog.

- Ez nem vicces! Ez az ember egyszerűen nem normális! Harry egyszerűen őrült! – magyarázok nagyokat gesztikulálva.

- Hello csajok. – hallom meg a rekedtes hangot mögülem, mire megdermedek. Upsz. Valószínű hallotta a kirohanásomat. Mindegy. Úgyis tudja mi a véleményem róla.

Felvont szemöldökkel nézem, amint Harry kivesz egy törülközőt a táskájából, leteríti a földre, és zavartalanul rendezgeti.

- Miért ide? – csak ennyit kérdezek.

- Mert. – vigyorogva rám pillant, aztán leül.

Idegesen fújtatok, Lou pedig kuncog.

- Ahogy te akarod. – motyogom magamba, aztán megfogom a kis nyári ruha szegélyét, és lehúzom magamról. A bikini természetesen már rajtam van.

Harryre pillantok, aki megigézve figyel, és végigmér tetőtől talpig.

 A hasam nagyobb, mint volt, de nem tudom ez másnak mennyire tűnik fel. Remélem nem annyira.

- Gyere Lux. Építsünk homokvárat.  – mondom , megfogom a kislány kezét, aki már hozza is magával a kis lapátot, és vödröt, és megindulok vele a part felé, ahol nedves a homok. Leülünk a földre, és neki is kezdünk az építkezésnek. Nagyjából öt percig teljes nyugalommal, teljesen kiegyensúlyozott állapotban építgetek. Aztán megjelenik Harry.

- Harry! – visít Lux és odafut hozzá. A göndör mosolyogva a karjába kapja és megpördül vele, mire Lux még jobban sikongat. –Jaaaj Harry! – nevetgél, mikor leteszi. Harry egy puszit nyom a feje búbjára aztán leül mellénk.

Felvont szemöldökkel nézek rá. Fürdőnadrágban van, de a póló még rajta van.

- Ez nagyon idilli jelenet volt. – mosolygok gúnyosan. – Lehet, hogy valakinek ez bejön, de nekem . .

- Tudom Hay. Neked nem. És nem is azért csináltam, hidd el. Luxszal haverok vagyunk.

Aha, szóval haverok. A nagy popsztár, meg a kis szőke hajú angyalka. Értem.

Az pedig más kérdés, hogy bejön ez, vagy nem. Mert a helyzet az, hogy nagyon is bejött. A francba. Imádni valóak ezek ketten együtt.

Az meg főleg tetszik, mikor Lux belenyomja a homokot Harry arcába. Haha.

Úgy döntök, nem szólok be semmit, mert úgy látszik ő sem fog, hiszen nagyon elvan a kislánnyal.  Így hát én, gondolván felesleges vagyok, hátradőlök, és élvezem, ahogy a nap sugarai kényeztetik a  bőrömet.

Egészen addig, míg egy árnyék el nem takarja. Bosszankodva nyitom ki a szememet. Harry áll előttem. Ki más?

- Arrébb állnál? – sziszegem a fogaim között.

- Pillanat. – fogja meg a pólója szegélyét, és lehúzza magáról, majd ledobja. Én meg nyelek egyet.

Pofátlanul jól néz ki. Végigmérem kidolgozott felsőtestét, megbámulom a tetkókat, megnézem hosszú, formás lábait is, majd arcára térek vissza. Pimaszul vigyorog.

- Ez itt engedélyezett? – húzom el a szám, mire felnevet.

- Jössz a vízbe? – bök fejével a tenger felé.

- Hol van Lux? – nézek körül, mert hirtelen megijedek,a miért nem látom, és a hangját sem hallom.

- Már Louval. Na, gyere! – fogja meg a karomat és fölránt magához, olyan közel, hogy a testünk összeér.

- Ó, basszus. – mondja halkan. Igen, nekem is hasonló a véleményem.

A következő pillanatban már nem érzem a lábam alatt a földet, mert Harry felemel, és a hátára pakol.

- Tegyél le! – üvöltöm, de nem hallga rám, megindul a víz felé. Ütögetni kezdem, de mintha meg sem érezné. Erős ez a gyerek, nem mondom.

Besétál a vízbe, és mikor a lábam hozzáér, felsikítok.

- Hideg!

- Nyugi már. Lassan megyünk be. – mondja, és be is tartja ígéretét. Lassan, fokozatosan lépdel egyre beljebb, én pedig nem ficánkolok többet. Vállába kapaszkodom, és szememmel akaratlanul is nyakát, és kócos haját bámulom. Úgy beletúrnék.

Mikor már teljesen bent vagyunk eltávolodnék Harrytől, de kezével visszatart engem.

- Maradj még. Élvezem, ahogy a szexi kis tested a bőrömhöz nyomódik. – morogja, és mielőtt szólhatnék lebukik a víz alá, és engem is magával ránt. Pár másodperc múlva újra a levegőn vagyunk, és köhögve mászok le róla.

- Hát ez nagyon jó volt, köszi!

- Jaj, ne már! Nyeltél egy kis sósat, mi azzal a baj? – nevet föl pimaszul. – Más sósat is nyelhetnél. Ha érted mire gondolok. – kacsint rám, aztán megfordul és elúszkál.

Rezzenéstelen arccal nézek utána. Ó, hogy én mennyire pofán vágnám!

Oké, akkor most úszni fogok. Nyugalomban, zavartalanul, teljes békességben. Imádok úszni. Főleg háton, így hát neki is kezdek. Úszkálok így néhány kört egymagamban, és le is nyugodok. Ez mindig megnyugtat. Ahogy elmerülök a vízben, simogat az érintése, a testem másik részét meg a nap melege simogatja. A hangok elnyomódnak, nem hallok senkit, nem érzek mást körülöttem, csak én vagyok itt, békésen úszok, és . .

- Helló. – hallok egy hangot az arcomhoz közel, mire kipattannak a szemeim. Egy göndörke tincs  lóg az arcomba.

- Wáááá! – ordítom, és gyorsan megfordulok. - Tényleg nem vagy képes békén hagyni? Lefoglalni magad valamivel? Bármi mást csinálni az én idegesítésemen kívül?! – zúdítok mindent a nyakába, és el tudom képzelni milyen idegbetegen nézhetek ki.

- Csak gondoltam szólok, hogy nagyon eltávolodtál tőlünk. – néz rám ártatlanul és a part felé mutat. Ami nagyon messze volt. Kicsit elkalandoztam és nem vettem észre, hogy ilyen messzire kerültem. Megesik.

Ránézek.

- Köszönöm szépen kedvességed. – mondom kimérten, és elindulok a part felé. Illetve indulnék, mert egy kéz visszatart, és magához húz.

- Ne menj még. – mondja halkan.

A testünk összenyomódik, amitől bizseregni kezdek.

- Harry, engedj el.

- Itt senki nem lát minket. – suttogja a fülembe, és kezét fenekemre vezeti. Legszívesebben felnyögnék. Ehelyett ellököm magamtól, és őrölt tempóban úszni kezdek kifelé. A hátam mögül hallom a nevetését. Hogy dögölne meg!

A parton látom, hogy ő is közeledik, de nem érdekel, lefekszem a homokra. Pár pillanattal később érzékelem, ahogy mellém fekszik, de nagy szerencséjére csöndben marad.

- Én most napozok. – nézek rá jelentőségteljesen.

- Jó. Én is. – mondja és becsukja a szemét. Én is így teszek, és próbálom kirázni a fejemből a gondolatot, hogy milyen helyes félmeztelen pasi fekszik mellettem. Aki persze egy idióta.

Azt hiszem legalább tizenöt percig fekszünk így, békében egymással. Aztán mocorgást hallok magam mellett, és kinyitom a szemeim.

Harry a fürdőnadrágját igazgatja, a combján feltűri, ami még rendben is van. Azt hittem ennyivel vége. Akkor viszont megfogja a gumis részét, ami a derekánál tartja, fölemeli és elkezdi lejjebb húzni. Én pedig akarva, akaratlanul is meglátok valamit.

- Harry! Te mi az istent csinálsz? – nézek rá elkerekedett szemekkel.

- Szellőztetek. – feleli egyszerűen. Meg ide is jöhetne egy kis napsütés. Elég fehér vagyok itt. Megnézed? – pillant rám. Felülök és undorodva nézek rá.

- Te nem vagy normális. – állok fel végül és otthagyom. Persze a nevetését még hallom.

A következő órát a többiekkel töltöm, Harry pedig nem zavar meg.

- Ki jön röpizni? – kiáltja el magát Louis.

Sokan akarnak, így gondoltam rám már nincs szükség, de ekkor Niall áll elém.

- Gyere te is! – mosolyog kedvesen. – Még kell egy játékos.

Miért ne?

- Oké. – fogadom el kinyújtott kezét, és megindulunk a röplabda pálya felé.

A csapatok gyorsan elrendeződnek, és szerencsére nem Harryvel kerülök egy csapatba.

Amiből az lesz, hogy akárhányszor elütöm a labdát, bárhova, Harry mindig odafut és visszaüti nekem. Én meg, hát, mivel úgy veszem észre ezzel versenyezni akar, bizonygatni valamit, mindig neki ütöm vissza. Gyakorlatilag ketten játszunk.

- Oké, elég ebből, cserélek Harryvel. – szól végül Liam, és helyet cserél vele, így Harry mellém kerül.

A játék újra elkezdődök én pedig lelkesen várom a labdát. Csakhogy, az akárhányszor az én területemre esne, Harry mindig odafut, és ellövi helyettem. Eddig körülbelül kétszer értem labdához pedig már fél órája játszunk. Megőrjít.

- Oké. – teszem fel a kezeim, miután Harry megint elütötte azt a labdát, amit nekem kellett volna. – Bocs srácok, de kiszállok. – lépek le a pályáról és idegesen a cuccomhoz megyek. A táskámba nyúlok, és pénzt veszek ki, majd a standok felé indulok.

Miután megveszem a jégkrémet, amire már régóta vágytam leülök egy székre és a kilátást bámulom. De akkor, mint villámcsapás, Harry megint ott terem. Egy ideig nem szól semmi, ezért én sem.

- Bocsi. – mondja végül.

Nem válaszolok, csak nyalogatom a hosszú jégkrémet. Imádom a jégkrémet. Ahogy beveszem a számba a hideget, és az az íz szétterjed . . . Isteni.

- Megtennéd, hogy kevésbé eszed erotikusan ezt a zöld izét? Mert ár állok.

Megdermedek és kiveszem a számból.

- Nem kell nézni. – vonok vállat, és tovább folytatom az előbbit. Harry szemébe nézek és látom, hogy nehezen viselni ezt az egészet. A melleimet is előre nyomom a hatás kedvéért.

- Na jó, elég ebből. – kapja ki kezemből az édességet és futni kezd.

- Mi a . . –nézek döbbenten. Hogy merészeli?! AZ az én jégkrémem!

Utána eredek, viszont a homokban elcsúszok.

- Óh, hogy az a . . –bosszankodom, fölpattanok és megpróbálom utolérni.

Nem tudom merre futunk, mígnem meg nem látom a fekete kocsit, amivel jöttünk. Harry viszont sehol.

- Harry? – kérdezem, és megpróbálom kinyitni a kocsit hátul, hátha nyitva van. Nagy meglepetésemre tényleg nincs becsukva. – Harry? – nézek be a homályba, ekkor viszont valaki meglök hátulról, és bezuhanok a párnákra. Felsikítok.

- Sss, én vagyok az. – hallom a göndör hangját, ahogy ő is bemászik, és becsukja az ajtót mögöttünk.

- Mit csinálsz? Hol van a jégkrémem? – kérdezem a legfontosabb kérdéseket, amik először eszembe jutottak.

- A te szádba már sok minden volt. Most én akarok a számban valamit. – kerekedik fölém, bennem meg megáll az ütő.

- Harry . . . – próbálok tiltakozni, de lefogja a kezem.

- Tárd szét nekem a lábaid, édes.

Halkan felzihálok. Te jó ég . . . Mi lesz ebből?

13.fejezet

Sziasztok! Nagyon sajnálom, amiért megint ekkora szünet volt.:( Én sem számítottam rá, de sajnos így sikerült. És tényleg nagyon sajnálom.:( Remélem azért tetszik, bár ebben most megint "Hayley-Harry civakodás" van, és talán már unjátok, de úgy gondolom, hogy ez szükséges a kapcsolatukhoz. Mert ők ilyenek. :)

Köszönöm a komikat.xxx

Óvatosan lépkedve indulok el, megpróbálva amennyire csak lehet, hangtalanul leosonni a lépcsőn, és végigmenni a folyosón. Már az ajtót nyitom szép csöndben, mikor torokköszörülést hallok meg magam mögött.

- Hová, hová kisasszony?

Összeszorítom fogaim és bosszúsan a plafon felé vezetem tekintetem. Komolyan úgy érzem magam, mintha valami óriási bűncselekményen kapott volna rajta valami rendőr.

Megpróbálom felvenni a pókerarcomat, és úgy fordulok meg. Anyámmal találom szemben magam, aki összefont karral méreget. Látom rajta, hogy ideges.

- Anya, mondtam, hogy lesz ez a buli . . Ez az év végi. Mindenki ott lesz, és tudod, van az a srác, aki tetszik, és én . .

- És mi ez a ruha már megint? – hagyja figyelmen kívül magyarázkodásom.

Mély levegőt veszek, és megpróbálom nem elordítani magam.

- Ha átöltözök veszekedés nélkül elengedsz?

- Nem. Semmiképp nem hagyod ma el ezt a házat. Fölmész a szobádba, most rögtön. – emeli fel a hangját.

- De anya! Mindenki ott lesz, hónapok óta erre várok, és. .

- Majd esetleg ha javítasz a tanulmányi átlagodon. Majd akkor, kislányom! Esetleg.

- Arggh – vicsorgok édesen, és dobbantok egyet a lábammal.

- Ne kezdd! El se kezdd ezt a viselkedést! Ne hisztizz itt nekem!

- A suliban hamarosan vége ennek az évnek. Ha akarnék se tudnék javítani már! – üvöltöm. – És egyébként meg eláruljak egy titkot? Kibaszottul nem is akarok! – ordítom, és vissza szaladok, föl a lépcsőn, végig a folyosón, be a szobámba.

Becsapom magam mögött az ajtót, és a könnyeimmel küszködve az ágyra borulok. Pár percig némán fekszem, magamba szitkozódom, aztán küldök egy SMS-t.

B terv. Tíz perc.

Rögtön jön is a válasz:

Kimentelek, bébi.

Gyorsan felpattanok, ellenőrzöm magam a tükörben, megigazítom a sminkem, még egyszer gyorsan végighúzok a hajkefével éjfekete loboncomon, magamra zárom az ajtót, a kulcsot pedig eldugom a szokott helyre.

Kinyitom az erkélyajtót, és kilépek a hűvös levegőre. Egy követ helyezek az ajtó és a keret közé, hiszen reggel ide kell majd visszajönnöm, viszont, ha becsukódik, nem tudom már kinyitni. A korláthoz sétálok és lenézek az utcára. Az öreg furgon ott vár már rám. Elmosolyodom, és az átvetem lábaimat a korlátom, mígnem az erkély külső részére nem kerülök. Kicsit szerencsétlenkedem mire sikerül kibogoznom a korlát szélére csavart kötelet, és rögtön eszembe is jut, hogy ezt miért is nem azelőtt csináltam, mielőtt kimásztam volna ide. Mindegy.

Mindig is utáltam a kötélmászást, egyszerűen irtóztam tőle, de nehéz időkben áldozatot kell hoznunk. A magam áldozata pedig a nagy valószínűséggel pirosra horzsolt tenyereim lesznek.

Miután ledobom a kötél végét, és megnézem, hogy a másik vége jól erősítve van, elrugaszkodom, és a kötél köré csavarodom.

- Jössz már, Tricket? – hallok egy ordibálást.

- Kuss már! – sziszegem, és gyorsra veszem a tempót mielőtt lebuknék.

Az utolsó másfél méterről leugrom és mondhatnám, hogy akár egy macska,esetleg, mint egy hiúz, oly kecsesen érek földet,de azért ekkorát hazudni én sem szoktam.

Egy ideig még a fűben is hempergek, mert megszédültem az eséstől. Fölállok és futásnak eredek. A kerítésre mászok fel, minden erőmet össze kell szednem hozzá.

- Óh, basszus! – morgom, mikor megérzem, hogy a kerítés kiszakította a necc harisnyámat. Pedig nem rég vettem, és igen szép darab.

Szökésem utolsó fázisaként leugrom a kerítésről, és a kocsi felé eredek.

- Na végreee! – kiáltja Liz, és az autó szállító részéről, onnan ahol nincs tető, kihajol és szájon puszil.

- Hohohó! Ezt tartogassátok későbbre, nem akarok nedves alsóval megjelenni mindenki előtt.

Mindenki felröhög, majd fölhúznak maguk mellé, a motor pedig beindul és száguldani kezdünk.

- Na mi van? Sikerült kiszabadulni, Tricket? – hallok meg egy hangot. Bedugom a fejem az utas térhez, és elvigyorodom. Ben, és Sea ül elöl, mindkettőjük kezében cigaretta.

- Mindig sikerül. Így, vagy úgy. – vonok vállat vigyorogva.

- Örülök, hogy itt vagy Tricket. – szól Ben, én pedig közel hajolok hozzá, oly közel, hogy arcomon érzem finom borostáját.

- Hát még én, Cavax. – suttogom a fülébe erőltetett erotikussággal, mire elvigyorodik, de mikor fülébe harapok, már nem vigyorog, csak szaporán lélegez. – Még látjuk egymást. – mondom, majd puszit nyomok arcára.

- Mindenképp béb.

Viruló fejjel fordulok vissza a hátsó társasághoz. Rögtön kapok a kezembe egy adag alkohol, és valami bogyókat, de az utóbbira nemet mondva húzom meg az üveget.

- Valami zenét Ben! – ordítja valaki, pár másodpercre rá, pedig már hangosan dörömböl a zene.

Kényelmesen elhelyezkedem, mikor egy kar fonódik körém és közelebb húz egy izmost testhez.

- Hello, cica. – morogja fülembe.

- Hello Derek. – mosolygok rá.

Ebben a pillanatban nem igen volt kedvem hozzá, ezért megpróbálok kicsit arrébb ülni, és hátra hajtom a fejem. Az ég tele van csillagokkal, gyönyörűen fest. Mi pedig csak úgy száguldunk, a meleg levegő pedig kellemesen cirógatja az arcomat. Úgy érzem bármit megtehetek, senki nem állhat az utamba, érzem, hogy élek. És szabad vagyok.

- Tetszik ez a cucc, ami rajtad van . – hajol hozzám újból a fiú, és keze lábamon simít végig óvatlanul, mígnem meg nem találja a kiszakadt anyag részét, és véletlenül, nem véletlenül tovább szakítja, így egyik combom teljesen meztelenül tátong már.

- Upszi. – vihog, és bocsánatkérően néz, de lelegyintem. Hiszen, tudom nem ő lesz az egyetlen, aki ma este még tovább szakítja, az amúgy néhány pillanattal ezelőttig kicsi, még helyrehozható lyukat. És, mint kiderült, teljesen jól gondoltam.

- Louuuu! – morgom.

- Mi az? – hallom a hangját, de nem látom.

Fejemet félig a párnába temetve nyitom ki a szemem, így láthatom, amint épp a ruhákat pakolászza. Közben dúdolgat magában.

- Szerinted mit kellet volna csinálnom?

- Mivel? – kérdezi, de látom rajta, hogy nem teljesen figyel ide, a gondolatai valahol máshol járnak.

- Nagyon rossz vagyok? – kérdezem inkább így, remélve, hogy jobban felkeltem a figyelmét.

Jól is gondolom, ugyanis megfordul és rám mered.

- Hogy érted ezt?

- Hát így. Ahogy kérdeztem. – nyögök fel.

Odajön hozzám és az ágyam szélére ül.

- Miért kérdezel ilyet?

- Mert mindig eszembe jut. Hogy mi lett volna, ha. Ha mondjuk nem vagyok olyan hülye, kezelhetetlen ribanc. Máshogy lett volna. És úgy kellett volna lennie. De elbasztam az egészet.

- Tudod, nagyon csúnyán viselkedtem. A szüleimmel. Mindenkivel. Most meg már bánhatom. – rázom a fejem szomorúan.

- A szüleidet inkább hagyd ki ebből . . –morogja halkan.

- Oké, tudom, hogy ők is elég szépen benne voltak a dologban, de . .  ezt ketten hoztuk össze. Én is benne voltam, ugyanannyira, mint ők. Ha nem jobban.

Pár pillanatig hallgat, aztán szólal csak meg.

- Figyelj . . a szüleid igazi barmok voltak, és, hogy őszinték legyünk te is. – nevet fel halkan, mire én is úgy teszek. – Nem kezeltek jól téged. Nem arra lett volna szükséged, amit kaptál tőlük. Te pedig igazi kis rosszcsont voltál. Ezt nem tagadhatja senki. De hát csak tizenéves voltál. Elvileg ez az a kor, amit rá lehet fogni bármire. Hülyeségeket csináltál, ez mindenkivel megtörténik. Sőt, még ez után is fog. A tizenéveseknél csak egy rosszabb van… A huszonévesek.

- Nem mindenki csinál hülyeségeket.

- Jó, persze, hogy nem. Van aki ilyen, van aki olyan. Te meg ilyen vagy, ezt osztották neked.  És most, hogy már tudod, mit tettél rosszul, ne siránkozz ezen. Megtörtént. Kész, ezen már nem lehet változtatni. Viszont próbálkozhatsz. Jobb lenni. Hiszen van valaki itt még a szobában, aki miatt érdemes lesz megtenni mindent. – bök a hasam felé, miközben elmosolyodik. – A „ mi lett volna, ha” dologgal pedig . . Ki tudja? Lehet ez egy szebb út lesz, mint ami a „ha” előtt várt volna rád. – teszi kezét kezemre.

A mellkasomat melegség tölti el, és elmosolyodom.

- Olyan jó, hogy itt vagy nekem. – húzom le magamhoz és szorosan megölelem.

- Mindig, te butus. – nyom puszit a fejemre.

Így fekszünk egy darabig, a pihe- puha ágyikóba burkolózva, amikor nagy puffanással valami nehéz esik ránk.

- Mi a. . .

Kicsit föltámaszkodom, és Harry vigyorgó fejével  találom szemben magam.

- Mit csinálsz itt? – üvöltöm.

Lou pedig felkuncog.

- Láttam, hogy milyen jól elvagytok itt kettecskén az ágyikóba. Tudod, mindig is bírtam a leszbi szexet. Mondjuk ilyen rokonos dolgot  még nem próbáltam, de ne aggódj. – mondja, és mutatóujjával benyomja az orromat. – A családban marad. – néz rám megértő tekintettel.

Felordítok, és megpróbálok arrébb fészkelődni.

- Miért van az, hogy még csak reggel kilenc van, pontosan tíz perce vagyok fent és te máris az őrületbe kergetsz? – teszem fel neki a kérdést, ami e pillanatban a legjobban izgatott.

- Nem tudom. – tárom ki a karjaim. – Talán ez a szerelem. – néz rám kiskutya szemekkel, ártatlanul mosolyogva.

Rögtön rá ordítanék, de ez a nézés megállít. Basszus de, édes. És  ahogy a következő pillanatban lebiggyeszti ajkait . . Valami imádni való. És meglepő módon szexi. Elkalandozik rajta a tekintetem, és önkéntelenül is, de eszembe jut puha szájának íze. Ahogy ajkaimra nyomja, és csókol, és simogat, és szemében ott lebeg a szenvedély, és . .

- Akkor csinálunk szendvicset?  Mármint magunkból,természetesen. – szólal meg, mire vissza térek a valóságba. És újból felordítok. – Wow, Hayley. Még csak kilenc óra kettő perc, te pedig még csak tizenegy perce, huszonhárom másodperce vagy fönt, és máris ilyen hangokat hallattam belőled, kétszer is. Pedig azt hittel lassítani akarsz. – néz ártatlanul. Én meg lökdösni kezdem.

- Ki az ágyamból! – ütögetek a bicepszét, de meg sem mozdul.

- Jogilag ez az ágy nem a tiéd. A hotelé, amit éppen használatba veszünk. Esetleg még az enyém, mivel én fizetem. – vigyorog idiótán.

- Tűnés. Innen. – vicsorgok.

- Nem. – teszi kezeit tarkója alá, és úgy látszik éppen kényelembe helyezi magát.

- Lou! Segíts! – kérem és körbenézek segítségét kiáltva. De neki már hűlt helye sincs. – Hol van?

- Kettesben hagyott veled. – vonogatja a szemöldökét,  feltápászkodik és térden csúszva közelít felém.

- Harry maradj távol! – teszem védekezően magam elé a kezem, de ekkor lecsap rám. Épp idejében ugrok ki az ágyból és futok át a nappaliba. Ő pedig üldöz. Körbe, körbe futkározunk az egész helyiségben. De . .  tulajdonképpen miért is menekülök előle? Ha megállnék is, mit tudna csinálni?

Így hát hirtelen megtorpanok. Ő pedig szorosan mellém áll, nagy kezeit rám helyezi és simogatni kezdi a karjai, miközben csókot lehet a nyakamra.

Aha. Szóval ezt tudja csinálni. És bármennyire is próbálom nem bemesélni magamnak, de jól esik miközben ezt csinálja. Pont ezért kell eltávolodnom tőle, és tovább futnom. Ő pedig megint követ.

- Nem menekülhetsz előlem, Hay.

Megőrjít ez a becézése! Útközben a kanapéról hozzá vágok egy párnát, aminek következtében megcsúszik és elesik, így nyerek egy kis egérutat.  Újra a hálóban találom magam, és gyorsan körülnézek, hova bújhatnék mert már elegem van a futásból.

- Mondom, hogy nem futhatsz el tőlem, bébi. – hallom meg hirtelen magam mögött a hangot, mire aprót sikkantok ijedtemben és megpördülök. Lihegve nézek rá.

- Na mi van, elfáradtunk? – nevet.

- Én kettőnket cipelem! -  mutatok a hasamra védekezően. Jó, persze még csak nagyon keveset éreztem a kisbabám súlyából, és sosem voltam egy nagy sportember, de nyugodtan elővehettem a „terhes vagyok” lapomat magyarázatként.

- Miért nem engeded meg magadnak, hogy cipeljem mindhármunkat? – mosolyog, és ez egyszer hangjában semmi féle gúnyt, szórakozottságot nem találok, csupán kedvességet. Szemeibe pillantok, amik gyönyörűen, melegen tekintenek vissza rám.

Egyre közeledik felém, én meg egyre jobban hátrálok. Olyannyira, hogy észre sem veszem, de az ágy már mögöttem van,  és  megbotlom benne, így a puha matracra esem. És Harry meg még mindig közelít felém. Ijedten húzódom följebb az ágyon, amikor letérdel lábaim mellé és nagyon is úgy látszik az a szándéka, hogy fölém hajoljon.  Ami pedig az előbb még csak szándék volt, most tettekben bizonyul meg, ugyanis vállaimat meglökve lezuhanok a matracra, ő pedig felém kerekedik.

- Harry. – mondom figyelmeztetőn.

- Hayley. – utánozza le a hangnememet és a homlokát ráncolja.

- Mit csinálsz? – kérdezem gyanakvó tekintettel.

Elmosolyodik, és a fülembe suttogja:

- Szendvicset.

Megborzongok. Miért borzongok meg, ha a fülembe suttog? Ennek nem kéne így lennie.

- Harry . . –kezdem megint.

- Milyen szendvicset szeretsz Hayley? – mormogja, és arcomhoz hajol. Először azt hiszem meg akar csókolni, de nem. Orra hegyével finoman arcomat cirógatja. Ó basszus. . Hát ez iszonyat aranyos.

- Hagyd abba. – próbálok megütni egy határozott hangnemet, de nem hiszem, hogy sikerül. Kezeimmel megpróbálom ellökni, de nem sikerül., mert azonnal a matracra feszíti őket. Ő az erősebb.

- Hmm? Válaszolj. – tér szájával a fülemhez és aprót beleharap. Megdermedek és lehunyom a szemeim. Óh basszus. Már megint.

- Szeretem, a csirke húsos szendvicset. – suttogom, és közben teljesen hülyének érzem magam. Miért beszélünk kajáról?

- Mmm. – hümmög, és a fülembe szuszog, ami nagyon csiklandoz.  Aztán megint arcomat kényezteti. – Azt én is szeretem. Jó kis szendvicset alkotunk így.

- De még nincs benne a csirke. Csak ketten vagyunk. – remeg  a hangom. Nekem soha nem remeg a hangom.

- Biztos vagy ebben? – húzza félmosolyra a száját, amitől majd el olvadok, aztán kicsit lejjebb kúszik testemen és orrával a hasamat simogatja. Oké, akkor most olvadok el. Pedig én aztán nem szoktam olvadozni.

- Harry . . – szólok újra, próbálom elmondani neki, hogy hagyja ezt abba, mert nem helyes.

- Hmm? – hümmög, és orrát felváltja a szája.

- Hagyd abba.

- Nem. – kuncog.

- Harry. – a vállánál fogva próbálom ellökni magamtól, így kicsit hátrébb dől és úgy néz le rám.

- Mi a baj?

- Hagyd ezt abba. Most.

Össze ráncolja homlokát, úgy néz le rám.

- Miért?

- Mert . .. Mert én . . mi . . – össze vissza motyogok, nem is tudom pontosan mit akarok mondani.

- Mi van velünk? – mosolyog féloldalas és ó, annyira szexi!

- Látod, pont ez a baj. Van olyan, hogy velünk? Hogy mi? – nézek mélyen a szemébe.

Félrebiccenti a fejét, aztán szólásra nyitja a száját, de közbevágok.

- Mert nem kéne lennie. Nem kéne léteznie annak, hogy mi, Harry.

Nem szólal meg rögtön, az arcomat vizslatja, tekintete szájamon állapodik meg. Jaj, csak ezt ne!

- Nem tudom Hayley. Talán még is kéne. Talán nem lenne annyira rossz, mint gondolod.

Olyan őszintén néz, annyira komolyan, hogy abban a pillanatban hiszek neki. Szeretnék hinni neki.  Ó, hogy mennyire is!

Apró mosoly jelenik meg a számon, ő pedig szélesen vigyorog.

A következő pillanatban pedig ajkait enyémekhez nyomja. Úgy csókol, olyan hévvel, hogy alig kapok levegőt. Mikor egy pillanatra eltávolodik szájamtól , akkor mormogom csak halkan:

- Ó, Harry Styles, az őrületbe kergetsz.

Mielőtt újra megcsókolna, vigyorogva szólal meg.

- Pont ez a célom, bébi.