13.fejezet

Sziasztok! Nagyon sajnálom, amiért megint ekkora szünet volt.:( Én sem számítottam rá, de sajnos így sikerült. És tényleg nagyon sajnálom.:( Remélem azért tetszik, bár ebben most megint "Hayley-Harry civakodás" van, és talán már unjátok, de úgy gondolom, hogy ez szükséges a kapcsolatukhoz. Mert ők ilyenek. :)

Köszönöm a komikat.xxx

Óvatosan lépkedve indulok el, megpróbálva amennyire csak lehet, hangtalanul leosonni a lépcsőn, és végigmenni a folyosón. Már az ajtót nyitom szép csöndben, mikor torokköszörülést hallok meg magam mögött.

- Hová, hová kisasszony?

Összeszorítom fogaim és bosszúsan a plafon felé vezetem tekintetem. Komolyan úgy érzem magam, mintha valami óriási bűncselekményen kapott volna rajta valami rendőr.

Megpróbálom felvenni a pókerarcomat, és úgy fordulok meg. Anyámmal találom szemben magam, aki összefont karral méreget. Látom rajta, hogy ideges.

- Anya, mondtam, hogy lesz ez a buli . . Ez az év végi. Mindenki ott lesz, és tudod, van az a srác, aki tetszik, és én . .

- És mi ez a ruha már megint? – hagyja figyelmen kívül magyarázkodásom.

Mély levegőt veszek, és megpróbálom nem elordítani magam.

- Ha átöltözök veszekedés nélkül elengedsz?

- Nem. Semmiképp nem hagyod ma el ezt a házat. Fölmész a szobádba, most rögtön. – emeli fel a hangját.

- De anya! Mindenki ott lesz, hónapok óta erre várok, és. .

- Majd esetleg ha javítasz a tanulmányi átlagodon. Majd akkor, kislányom! Esetleg.

- Arggh – vicsorgok édesen, és dobbantok egyet a lábammal.

- Ne kezdd! El se kezdd ezt a viselkedést! Ne hisztizz itt nekem!

- A suliban hamarosan vége ennek az évnek. Ha akarnék se tudnék javítani már! – üvöltöm. – És egyébként meg eláruljak egy titkot? Kibaszottul nem is akarok! – ordítom, és vissza szaladok, föl a lépcsőn, végig a folyosón, be a szobámba.

Becsapom magam mögött az ajtót, és a könnyeimmel küszködve az ágyra borulok. Pár percig némán fekszem, magamba szitkozódom, aztán küldök egy SMS-t.

B terv. Tíz perc.

Rögtön jön is a válasz:

Kimentelek, bébi.

Gyorsan felpattanok, ellenőrzöm magam a tükörben, megigazítom a sminkem, még egyszer gyorsan végighúzok a hajkefével éjfekete loboncomon, magamra zárom az ajtót, a kulcsot pedig eldugom a szokott helyre.

Kinyitom az erkélyajtót, és kilépek a hűvös levegőre. Egy követ helyezek az ajtó és a keret közé, hiszen reggel ide kell majd visszajönnöm, viszont, ha becsukódik, nem tudom már kinyitni. A korláthoz sétálok és lenézek az utcára. Az öreg furgon ott vár már rám. Elmosolyodom, és az átvetem lábaimat a korlátom, mígnem az erkély külső részére nem kerülök. Kicsit szerencsétlenkedem mire sikerül kibogoznom a korlát szélére csavart kötelet, és rögtön eszembe is jut, hogy ezt miért is nem azelőtt csináltam, mielőtt kimásztam volna ide. Mindegy.

Mindig is utáltam a kötélmászást, egyszerűen irtóztam tőle, de nehéz időkben áldozatot kell hoznunk. A magam áldozata pedig a nagy valószínűséggel pirosra horzsolt tenyereim lesznek.

Miután ledobom a kötél végét, és megnézem, hogy a másik vége jól erősítve van, elrugaszkodom, és a kötél köré csavarodom.

- Jössz már, Tricket? – hallok egy ordibálást.

- Kuss már! – sziszegem, és gyorsra veszem a tempót mielőtt lebuknék.

Az utolsó másfél méterről leugrom és mondhatnám, hogy akár egy macska,esetleg, mint egy hiúz, oly kecsesen érek földet,de azért ekkorát hazudni én sem szoktam.

Egy ideig még a fűben is hempergek, mert megszédültem az eséstől. Fölállok és futásnak eredek. A kerítésre mászok fel, minden erőmet össze kell szednem hozzá.

- Óh, basszus! – morgom, mikor megérzem, hogy a kerítés kiszakította a necc harisnyámat. Pedig nem rég vettem, és igen szép darab.

Szökésem utolsó fázisaként leugrom a kerítésről, és a kocsi felé eredek.

- Na végreee! – kiáltja Liz, és az autó szállító részéről, onnan ahol nincs tető, kihajol és szájon puszil.

- Hohohó! Ezt tartogassátok későbbre, nem akarok nedves alsóval megjelenni mindenki előtt.

Mindenki felröhög, majd fölhúznak maguk mellé, a motor pedig beindul és száguldani kezdünk.

- Na mi van? Sikerült kiszabadulni, Tricket? – hallok meg egy hangot. Bedugom a fejem az utas térhez, és elvigyorodom. Ben, és Sea ül elöl, mindkettőjük kezében cigaretta.

- Mindig sikerül. Így, vagy úgy. – vonok vállat vigyorogva.

- Örülök, hogy itt vagy Tricket. – szól Ben, én pedig közel hajolok hozzá, oly közel, hogy arcomon érzem finom borostáját.

- Hát még én, Cavax. – suttogom a fülébe erőltetett erotikussággal, mire elvigyorodik, de mikor fülébe harapok, már nem vigyorog, csak szaporán lélegez. – Még látjuk egymást. – mondom, majd puszit nyomok arcára.

- Mindenképp béb.

Viruló fejjel fordulok vissza a hátsó társasághoz. Rögtön kapok a kezembe egy adag alkohol, és valami bogyókat, de az utóbbira nemet mondva húzom meg az üveget.

- Valami zenét Ben! – ordítja valaki, pár másodpercre rá, pedig már hangosan dörömböl a zene.

Kényelmesen elhelyezkedem, mikor egy kar fonódik körém és közelebb húz egy izmost testhez.

- Hello, cica. – morogja fülembe.

- Hello Derek. – mosolygok rá.

Ebben a pillanatban nem igen volt kedvem hozzá, ezért megpróbálok kicsit arrébb ülni, és hátra hajtom a fejem. Az ég tele van csillagokkal, gyönyörűen fest. Mi pedig csak úgy száguldunk, a meleg levegő pedig kellemesen cirógatja az arcomat. Úgy érzem bármit megtehetek, senki nem állhat az utamba, érzem, hogy élek. És szabad vagyok.

- Tetszik ez a cucc, ami rajtad van . – hajol hozzám újból a fiú, és keze lábamon simít végig óvatlanul, mígnem meg nem találja a kiszakadt anyag részét, és véletlenül, nem véletlenül tovább szakítja, így egyik combom teljesen meztelenül tátong már.

- Upszi. – vihog, és bocsánatkérően néz, de lelegyintem. Hiszen, tudom nem ő lesz az egyetlen, aki ma este még tovább szakítja, az amúgy néhány pillanattal ezelőttig kicsi, még helyrehozható lyukat. És, mint kiderült, teljesen jól gondoltam.

- Louuuu! – morgom.

- Mi az? – hallom a hangját, de nem látom.

Fejemet félig a párnába temetve nyitom ki a szemem, így láthatom, amint épp a ruhákat pakolászza. Közben dúdolgat magában.

- Szerinted mit kellet volna csinálnom?

- Mivel? – kérdezi, de látom rajta, hogy nem teljesen figyel ide, a gondolatai valahol máshol járnak.

- Nagyon rossz vagyok? – kérdezem inkább így, remélve, hogy jobban felkeltem a figyelmét.

Jól is gondolom, ugyanis megfordul és rám mered.

- Hogy érted ezt?

- Hát így. Ahogy kérdeztem. – nyögök fel.

Odajön hozzám és az ágyam szélére ül.

- Miért kérdezel ilyet?

- Mert mindig eszembe jut. Hogy mi lett volna, ha. Ha mondjuk nem vagyok olyan hülye, kezelhetetlen ribanc. Máshogy lett volna. És úgy kellett volna lennie. De elbasztam az egészet.

- Tudod, nagyon csúnyán viselkedtem. A szüleimmel. Mindenkivel. Most meg már bánhatom. – rázom a fejem szomorúan.

- A szüleidet inkább hagyd ki ebből . . –morogja halkan.

- Oké, tudom, hogy ők is elég szépen benne voltak a dologban, de . .  ezt ketten hoztuk össze. Én is benne voltam, ugyanannyira, mint ők. Ha nem jobban.

Pár pillanatig hallgat, aztán szólal csak meg.

- Figyelj . . a szüleid igazi barmok voltak, és, hogy őszinték legyünk te is. – nevet fel halkan, mire én is úgy teszek. – Nem kezeltek jól téged. Nem arra lett volna szükséged, amit kaptál tőlük. Te pedig igazi kis rosszcsont voltál. Ezt nem tagadhatja senki. De hát csak tizenéves voltál. Elvileg ez az a kor, amit rá lehet fogni bármire. Hülyeségeket csináltál, ez mindenkivel megtörténik. Sőt, még ez után is fog. A tizenéveseknél csak egy rosszabb van… A huszonévesek.

- Nem mindenki csinál hülyeségeket.

- Jó, persze, hogy nem. Van aki ilyen, van aki olyan. Te meg ilyen vagy, ezt osztották neked.  És most, hogy már tudod, mit tettél rosszul, ne siránkozz ezen. Megtörtént. Kész, ezen már nem lehet változtatni. Viszont próbálkozhatsz. Jobb lenni. Hiszen van valaki itt még a szobában, aki miatt érdemes lesz megtenni mindent. – bök a hasam felé, miközben elmosolyodik. – A „ mi lett volna, ha” dologgal pedig . . Ki tudja? Lehet ez egy szebb út lesz, mint ami a „ha” előtt várt volna rád. – teszi kezét kezemre.

A mellkasomat melegség tölti el, és elmosolyodom.

- Olyan jó, hogy itt vagy nekem. – húzom le magamhoz és szorosan megölelem.

- Mindig, te butus. – nyom puszit a fejemre.

Így fekszünk egy darabig, a pihe- puha ágyikóba burkolózva, amikor nagy puffanással valami nehéz esik ránk.

- Mi a. . .

Kicsit föltámaszkodom, és Harry vigyorgó fejével  találom szemben magam.

- Mit csinálsz itt? – üvöltöm.

Lou pedig felkuncog.

- Láttam, hogy milyen jól elvagytok itt kettecskén az ágyikóba. Tudod, mindig is bírtam a leszbi szexet. Mondjuk ilyen rokonos dolgot  még nem próbáltam, de ne aggódj. – mondja, és mutatóujjával benyomja az orromat. – A családban marad. – néz rám megértő tekintettel.

Felordítok, és megpróbálok arrébb fészkelődni.

- Miért van az, hogy még csak reggel kilenc van, pontosan tíz perce vagyok fent és te máris az őrületbe kergetsz? – teszem fel neki a kérdést, ami e pillanatban a legjobban izgatott.

- Nem tudom. – tárom ki a karjaim. – Talán ez a szerelem. – néz rám kiskutya szemekkel, ártatlanul mosolyogva.

Rögtön rá ordítanék, de ez a nézés megállít. Basszus de, édes. És  ahogy a következő pillanatban lebiggyeszti ajkait . . Valami imádni való. És meglepő módon szexi. Elkalandozik rajta a tekintetem, és önkéntelenül is, de eszembe jut puha szájának íze. Ahogy ajkaimra nyomja, és csókol, és simogat, és szemében ott lebeg a szenvedély, és . .

- Akkor csinálunk szendvicset?  Mármint magunkból,természetesen. – szólal meg, mire vissza térek a valóságba. És újból felordítok. – Wow, Hayley. Még csak kilenc óra kettő perc, te pedig még csak tizenegy perce, huszonhárom másodperce vagy fönt, és máris ilyen hangokat hallattam belőled, kétszer is. Pedig azt hittel lassítani akarsz. – néz ártatlanul. Én meg lökdösni kezdem.

- Ki az ágyamból! – ütögetek a bicepszét, de meg sem mozdul.

- Jogilag ez az ágy nem a tiéd. A hotelé, amit éppen használatba veszünk. Esetleg még az enyém, mivel én fizetem. – vigyorog idiótán.

- Tűnés. Innen. – vicsorgok.

- Nem. – teszi kezeit tarkója alá, és úgy látszik éppen kényelembe helyezi magát.

- Lou! Segíts! – kérem és körbenézek segítségét kiáltva. De neki már hűlt helye sincs. – Hol van?

- Kettesben hagyott veled. – vonogatja a szemöldökét,  feltápászkodik és térden csúszva közelít felém.

- Harry maradj távol! – teszem védekezően magam elé a kezem, de ekkor lecsap rám. Épp idejében ugrok ki az ágyból és futok át a nappaliba. Ő pedig üldöz. Körbe, körbe futkározunk az egész helyiségben. De . .  tulajdonképpen miért is menekülök előle? Ha megállnék is, mit tudna csinálni?

Így hát hirtelen megtorpanok. Ő pedig szorosan mellém áll, nagy kezeit rám helyezi és simogatni kezdi a karjai, miközben csókot lehet a nyakamra.

Aha. Szóval ezt tudja csinálni. És bármennyire is próbálom nem bemesélni magamnak, de jól esik miközben ezt csinálja. Pont ezért kell eltávolodnom tőle, és tovább futnom. Ő pedig megint követ.

- Nem menekülhetsz előlem, Hay.

Megőrjít ez a becézése! Útközben a kanapéról hozzá vágok egy párnát, aminek következtében megcsúszik és elesik, így nyerek egy kis egérutat.  Újra a hálóban találom magam, és gyorsan körülnézek, hova bújhatnék mert már elegem van a futásból.

- Mondom, hogy nem futhatsz el tőlem, bébi. – hallom meg hirtelen magam mögött a hangot, mire aprót sikkantok ijedtemben és megpördülök. Lihegve nézek rá.

- Na mi van, elfáradtunk? – nevet.

- Én kettőnket cipelem! -  mutatok a hasamra védekezően. Jó, persze még csak nagyon keveset éreztem a kisbabám súlyából, és sosem voltam egy nagy sportember, de nyugodtan elővehettem a „terhes vagyok” lapomat magyarázatként.

- Miért nem engeded meg magadnak, hogy cipeljem mindhármunkat? – mosolyog, és ez egyszer hangjában semmi féle gúnyt, szórakozottságot nem találok, csupán kedvességet. Szemeibe pillantok, amik gyönyörűen, melegen tekintenek vissza rám.

Egyre közeledik felém, én meg egyre jobban hátrálok. Olyannyira, hogy észre sem veszem, de az ágy már mögöttem van,  és  megbotlom benne, így a puha matracra esem. És Harry meg még mindig közelít felém. Ijedten húzódom följebb az ágyon, amikor letérdel lábaim mellé és nagyon is úgy látszik az a szándéka, hogy fölém hajoljon.  Ami pedig az előbb még csak szándék volt, most tettekben bizonyul meg, ugyanis vállaimat meglökve lezuhanok a matracra, ő pedig felém kerekedik.

- Harry. – mondom figyelmeztetőn.

- Hayley. – utánozza le a hangnememet és a homlokát ráncolja.

- Mit csinálsz? – kérdezem gyanakvó tekintettel.

Elmosolyodik, és a fülembe suttogja:

- Szendvicset.

Megborzongok. Miért borzongok meg, ha a fülembe suttog? Ennek nem kéne így lennie.

- Harry . . –kezdem megint.

- Milyen szendvicset szeretsz Hayley? – mormogja, és arcomhoz hajol. Először azt hiszem meg akar csókolni, de nem. Orra hegyével finoman arcomat cirógatja. Ó basszus. . Hát ez iszonyat aranyos.

- Hagyd abba. – próbálok megütni egy határozott hangnemet, de nem hiszem, hogy sikerül. Kezeimmel megpróbálom ellökni, de nem sikerül., mert azonnal a matracra feszíti őket. Ő az erősebb.

- Hmm? Válaszolj. – tér szájával a fülemhez és aprót beleharap. Megdermedek és lehunyom a szemeim. Óh basszus. Már megint.

- Szeretem, a csirke húsos szendvicset. – suttogom, és közben teljesen hülyének érzem magam. Miért beszélünk kajáról?

- Mmm. – hümmög, és a fülembe szuszog, ami nagyon csiklandoz.  Aztán megint arcomat kényezteti. – Azt én is szeretem. Jó kis szendvicset alkotunk így.

- De még nincs benne a csirke. Csak ketten vagyunk. – remeg  a hangom. Nekem soha nem remeg a hangom.

- Biztos vagy ebben? – húzza félmosolyra a száját, amitől majd el olvadok, aztán kicsit lejjebb kúszik testemen és orrával a hasamat simogatja. Oké, akkor most olvadok el. Pedig én aztán nem szoktam olvadozni.

- Harry . . – szólok újra, próbálom elmondani neki, hogy hagyja ezt abba, mert nem helyes.

- Hmm? – hümmög, és orrát felváltja a szája.

- Hagyd abba.

- Nem. – kuncog.

- Harry. – a vállánál fogva próbálom ellökni magamtól, így kicsit hátrébb dől és úgy néz le rám.

- Mi a baj?

- Hagyd ezt abba. Most.

Össze ráncolja homlokát, úgy néz le rám.

- Miért?

- Mert . .. Mert én . . mi . . – össze vissza motyogok, nem is tudom pontosan mit akarok mondani.

- Mi van velünk? – mosolyog féloldalas és ó, annyira szexi!

- Látod, pont ez a baj. Van olyan, hogy velünk? Hogy mi? – nézek mélyen a szemébe.

Félrebiccenti a fejét, aztán szólásra nyitja a száját, de közbevágok.

- Mert nem kéne lennie. Nem kéne léteznie annak, hogy mi, Harry.

Nem szólal meg rögtön, az arcomat vizslatja, tekintete szájamon állapodik meg. Jaj, csak ezt ne!

- Nem tudom Hayley. Talán még is kéne. Talán nem lenne annyira rossz, mint gondolod.

Olyan őszintén néz, annyira komolyan, hogy abban a pillanatban hiszek neki. Szeretnék hinni neki.  Ó, hogy mennyire is!

Apró mosoly jelenik meg a számon, ő pedig szélesen vigyorog.

A következő pillanatban pedig ajkait enyémekhez nyomja. Úgy csókol, olyan hévvel, hogy alig kapok levegőt. Mikor egy pillanatra eltávolodik szájamtól , akkor mormogom csak halkan:

- Ó, Harry Styles, az őrületbe kergetsz.

Mielőtt újra megcsókolna, vigyorogva szólal meg.

- Pont ez a célom, bébi.