18.fejezet

- Óvatosan! – zihálom, mert Harry akkora erővel  rak fel a pultra, és hatol megint belém, hogy szinte megszédülök.

- Bocsánat, csak annyira . .  ahh. – lihegi a nyakamba, majd újra meglendíti csípőjét, amitől felsikoltok. – Ne olyan hangosan, kedves. – harap a fülcimpámba, én pedig megpróbálok csöndesebb lenni, hiszen bárki meghallhat minket.

Az utóbbi másfél-két hét alatt jobban . . megismertük egymást. Így kevésbé furcsa, minthogyha azt mondom Harryvel ezt az időt egymás testrészeinek felfedezésével töltöttük. De tényleg. Akkor csináltuk, és ott, amikor csak kedvünk volt. Ami elég sokszor volt.

Csináltuk már öltözőben, étterem vécéjében, benzinkút vécéjében, autóban, réten, buszon, és ami a legfurcsább: egy szekrényben. Ez nem vicc. Egy szekrényben.

Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmire vetemülök. De ez van.

- Két perc kezdésig! – hallottunk a folyosóról egy hangot, mire Harry a szemét forgatta, és nagyot lökött rajtam. – Harry hol a fenében van? – hallottunk egy másik hangot, mire felkuncogtam.

- Menned k- kéne. – ennyit bírok kinyögni, mert elveszek a gyönyörben.

- Ez még bele kell hogy férjen. Nem hagylak csak úgy itt a levegőben lógva.

- Kösz. – nevetem el magam, de igazából örülök neki. Nem esne jól, ha itt hagyna még mielőtt . .

- Kicsit gyorsítunk a tempón. – mormogja, aztán olyan dolgot művel, amitől az ajkamba kell harapnom, hogy ne sikongassak.

- Harry! – sikítom végül, és köré font lábaim megremegnek.

- Jézusom. – csukja be a szemét, a szája pedig ketté nyílik, én meg pihegve nézem a jelenetet.

Nem mondom, nem rossz látvány.

Mikor újra kinyitja zöldjeit, elmosolyodik, majd rögtön le is hervad arcáról.

- Mennem kell. – húzódik el tőlem, a fal felé fordulva ügyködik valamit, majd újra rám néz. – Nem bírom ki sokáig. – néz rám meggyötörten, azzal odalép elém és megcsókol. De úgy, hogy beleszédülök. – Következő menet koncert után? – kérdezi, szinte könyörgő tekintettel.

- Majd meglátjuk. – dőlök hátra két könyökömre és megvonom a vállam.

- Mi az, hogy majd meglátjuk?

Nem válaszolok, csak kacsintok egyet, majd elnevetem magam. Imádom húzni az agyát. Bármivel. Az meg más kérdés, hogy a koncert utáni szex nálam egyértelmű. Ezt neki nem kell tudnia.

- Ügyes legyél! – vigyorgok, mikor fejcsóválva az ajtó felé indul. Aztán hirtelen megtorpan és felém fordul, miközben mutató és középső ujját szájához emeli, nyelvével pedig ujjai közét nyalogatja.

Egy pillanatra eláll a lélegzetem , majd elvigyorodom.

- Ha jó fiú leszel . .

- Hah. Ha te leszel jó kislány! – röhög, és távozik.

Mosolyogva, a fejemet csóválva dőlök hátra a pulton, a szemeimet is lehunyom. Őrült.

- Oh, bocsánat. – hallom a hangot, mire az ajtó felé kapom a fejem. Egy fekete ruhás, vékony férfit látok meg. Az itt dolgozók szoktak ilyen ruhát venni, biztos valami asszisztens.

- Semmi baj. – mosolygok rá, és még mielőtt bármit mondhatnék, rám csapja az ajtót.

Azt hiszem kissé meglepődött. Remélem nem látta Harryt kimenni innen pár perce.

Eddig nagyon figyeltünk, hogy ne keltsünk feltűnést, ő vagy én mindig legalább öt perccel később hagytuk el a „találka” helyszínét. Ez fontos, hiszen nem akarunk bajt csinálni, esetleg bajba keveredni.

Fekszem még egy ideig aztán lekászálódom és kilépve a szobából a többiek felé veszem az irányt.

- Hol jártál? – kérdezi Lou, akin Lux lóg.

- Csak lepihentem egy kicsit. Hányadik szám? – bököm a színpad felé az ugrabugráló fiúkra.

- Harmadik.

- Messze még a vég. – sóhajtok, és leülök egy műanyag székre.

Egy arénában vagyunk, Londonban.  Megint. Koncert koncert után, majd megint egy koncert.

Sokszor eszembe jutott, hogy mégis hogy bírják a fiúk. Én is alig bírom, de nekik még legalább háromszor ennyit kell elviselniük a nyilvános megjelenéssel, forgatással, szereplésekkel, paparazzikkal , őrölt rajongókkal együttvéve. Én nem bírnám  az tuti.

- Akkor holnap? – zökkent ki Lou a gondolatmenetemből.

- Hmm?

- Holnap? – néz rám nyomatékosan, és végre leesik hogy mit akar. Mások is vannak körülöttünk, nem akarom világgá kürtölni a magánéletem, ezt ő is tudja, ezért kérdezett csak ennyit.

- Öhmm . .

- Hayley. – ül le mellém összefont karral.

- Igen, igen! Nyugi, elmegyek. És nem kell velem jönnöd.

- De veled megyek.

- Nem kell. Azt hittem ezt már megbeszéltük. Tommal holnap tudnátok csak családi programot szervezni. Ezt nem akarom tönkretenni. El tudok menni egyedül is. – bizonygatom, azt hiszem legfőképpen magamnak.

- De én nagyon szívesen elmegyek veled.

Óh, már megint kezdi.

- Tudom. Én viszont nem szívesen választalak el téged Tomtól. De köszönöm. – teszem kezemet az övére és megszorítom, miközben rámosolygok.

Felsóhajt.

- Nem szívesen engedlek el egyedül.

- Tudom, de megleszek, oké? – nevetem el magam végül.

Elvégre ez csak ultrahang, nőgyógyász stb. Több millió nő esett már túl rajta. Túlélem.

Kételkedve néz rám, de végül csak bólint, figyelmét pedig a koncertnek szenteli.

Holnap. Holnap látom meg a kisbabámat. Persze még csak gépen.

Vajon milyen lesz? Minden rendben lesz vele ugye? Mi van ha valami nem normális látszik majd?

Basszus, előbb el kellett volna mennem. Lehet, hogy valami baja van a babámnak. Ha előbb mentem volna lehet nem lenne semmi baj. Nem. Nem lehet, a babámnak nem lehet semmi baja. Ő az én kicsim, és biztonságba van bennem, a pocakomban.

Ösztönösen a hasamhoz kapok. A pánik már teljesen elöntött. Basszus, basszus . .

- Eléggé fáradt vagyok. Elmegyek lefeküdni. – mondom Lounak, és még mielőtt válaszolhatna, eltűnök a szeme elől.

Sietős léptekkel indulok meg a turnébuszok felé. Egyedül akarok lenni.

Be is szállok az első buszba amit meglátok, és a könnyeimmel küszködve fekszem be az egyik kabinba. A függönyt elhúzom, és összegömbölyödöm olyan kicsire amilyenre csak tudok.

Általában, ha sírok, az nem egyetlen egy dolog miatt van. A sírást a tudat indította el, hogy lehet nincs minden rendben a babámmal, de ez csak elindította. Nálam ilyenkor jön minden.

Hogy milyen idióta vagyok. Hogy merre fordult az életem. Hogy terhes lettem, basszus. Hogy olyan emberekkel voltam akikkel nem kellett volna. Olyan dolgokat csináltam, amiket szintén nem kellett volna. A szüleim, a barátaimnak nevezett emberek. A sok hülyeség, baromság. Hogy elcsesztem.

Elcsesztem az életem. Az egészet. És nem tudok visszavonni semmit, hiába bántam meg. Most már ez vagyok. Ez az életem. Egy fiatal lány, pocakjában egy bébivel, egyes egyedül a világ körül.

Nincs túl sok esélyem.

Nincs senkim Lou-n és a picin kívül itt, a hasamban. Lounak viszont megvan a saját élete. Nem akarom azt is elrontani, így amilyen gyorsan csak lehet, el kell tűnnöm belőle.

Akkor már csak ő lesz. Az én is picike babám. Az én Pöttömöm.

Elszomorít a tény, és zokogásra késztet, miszerint ez vagyok én. Egy fiatal, felcsinált cafka, egyes egyedül.  Senkinek sem vagyok fontos, senkinek sem kellek igazán, és nem is fogok.

Fáj. A könnyeimen keresztül ordítok a párnába hangtalanul. Elcsesztem, elcsesztem, mindent elrontottam a fenébe is!

A párnát püfölöm, mérges vagyok, de a könnyek továbbra is csak folynak.

A könnyek, amik azt hiszem már örökre az életem részei maradnak. Soha nem tűnnek el.

Mentolos illat csiklandozza az orromat. Elaludtam. Sóhajtva fordulok a hátamról oldalra, aztán felsikoltok.

Harry közeli arca mered rám éppen.

- Mi a sza . . –kezdeném, és fölülök hirtelen, illetve fölülnék, de helyette csak egy jó nagy koppanás jelzi, hogy bevertem a fejemet.

- Óvatosan. – kap Harry a fejemért és megsimogatja. Oké, hogy az elmúlt időben testileg elég közel kerültünk egymáshoz, na de mégis mit simogat, mint egy óvodást?

- Mit keresel itt?

- Te mit keresel itt? kérdez vissza.

- Te mit . .  –kezdeném, de közbevág.

- Ez az én ágyam. Miért sírtál? – billenti oldalra a fejét.

- Nem sírtam! – vágom rá azonnal.

Az arcomhoz nyúl, de rögtön elkapom a fejem.

- Nyugi már. – mondja, és ujjával szemem alatt végigsimít mutató ujjával, majd felém tartja. – Túl sok sminket használsz.

Ujján fekete folt éktelenkedik, az én szemfestékemtől.

- Jó, akkor sírtam, és akkor mi van? – vonogatom a vállam, és próbálom könnyedén kezelni, hogy rajtakapott, de igazából zavar. Harry pont nem az az ember akinek szívesen mutatom ki az énem ezt a részét.

Pedig mióta megismert már nem először lát sírni.

- Miért? – kérdezi, és arcán olyan fajta aggodalmat vélek felfedezni, ami számomra érthetetlen.

- Semmi különös.

- Na jó, essünk át ezen a „semmi különös” részen, és mondd.

- Mondom, hogy semmi, és egyébként ha lenne is akkor se . . .

Ekkor egy hangot hallunk.

- Van még itt valaki? Senki? Akkor bezárom! – hallom a mély hangot, és szólnék de Harry a szám elé teszi a kezét.

- Mmm. – tiltakozom. – Nem tudunk, majd kimenni! – pánikolok.

- Nyugi, van a táskámban pótkulcs.

- De én most akarok leszállni! A hotelben tölteném az estét!

- Hát, most már nem. – vonja meg a vállát, rögtön miután halljuk ahogy az ajtó becsukódik.

- Ezt nem hiszem el. – rugdalózok idegesen még mindig a fülkében feküdve.  -  Add ide a kulcsot, ki akarok menni! – nyújtom érte a kezem, de csak nevet.

- Addig innen nem mész ki, amíg el nem mondod a problémád.

- Hát, arra várhatsz! – azzal kipattanok az ágyból és a kulcs keresésére indulok Harry cuccai, majd az egész busz között.

Úgy kábé tizenöt perc múlva megunom.

- Mondd el, hol van! – nézek rá, a szemeim pedig bizonyára szikrákat szórnak.

- Mi lenne, ha abbahagynád a hisztit, megosztanád velem a bánatod, majd odaadnám a kulcsot?

Duzzogva nézek rá.

- Vagy ha már itt vagyunk kettesben akkor mást is csinálhatunk . . .- néz rám jelentőségteljesen.

- Harry, ehhez most nincs kedvem! – mondom, azt hiszem kissé túlságosan idegesen, és ezt észre is veszi rajtam.

- Hé, bocsánat. Ha nem akkor nem.  – mosolyog kedvesen.

Bólintok és leülök a földre a kabinok elé.

- Nos? – ül mellém és felvonja szemöldökét.

Elegem volt ebből az emberből mára, úgyhogy úgy döntöttem oké, legyen.

- Rendben. – forgatom a szemeim, mire felkuncog. – A helyzet az . . hogy  kétségbe vagyok esve, és nagyon félek. – ismerem be, és így kimondva még rosszabb.

Érdeklődve figyel rám, én pedig folytatom.

Elmondom neki az egészet. Attól kezdve, hogy mit gondolok magamról, milyen vagyok most, mi lesz velem évekkel később, és , hogy vajon mi lesz a gyerekemmel. Hogy úgy érzem teljesen elcsesztem, és ez itt már a vége. Ez pedig félelemmel tölt el, mert nem ezt akartam. Szerettem volna egy szép életet, és nem hiszem, hogy ez még lehetséges. Igen, fog születni egy picike, aranyos kis babám. És aztán?

Valamiért nem érzem, hogy bármerre is vinne az utam, egyszerűen csak itt vagyok már a finisben.

Mikor befejezem hallgat egy ideig.

- És arra még nem gondoltál, hogy lehet ez nem a vég, hanem még csak a kezdet? – pillant föl rám, és tök komolynak tűnik. Olyan komolynak, hogy . . elnevetem magam arckifejezésén.

- És megint. Már megint. Itt ülünk, és neked, pont neked öntöm ki a lelkem. – röhögök.

Lassan elmosolyodik.

- Figyelj, attól még, hogy dugópajtások vagyunk, még barátok is. Tudod. – kacsint rám.

- Jó tudni. – sóhajtok fel kételkedve. – És holnap egyedül kell mennem ultrahangra. – csúszik ki a számon, de már meg is bánom.

- Óh. Akkor veled megyek.

Döbbenten fordulok felé.

- Tessék?

- Elkísérlek.

Kiröhögöm.

- Mi az? – néz zavartan.

- Harry Styles elkísér az ultrahangvizsgálatra.  – nézek elképedve.

- Miért ne?

- Hogy miért ne? Mert nem vagy a pasim? – kopogtatom meg a koponyáját.

- Attól még elmehetek veled. És el is fogok. Csak figyelj. – húzogatja a szemöldökét.

Úgy döntök ezt annyiban hagyom. Úgysem tudja mikor megyek, nem tud velem jönni ha nem szólok neki, hol, mikor, hogyan.

- Na jó, göndör. Kérem a kulcsot. – nyújtom felé a kinyújtott kezem.

- Nem tudom hol van. – mondja nyugodtan, nekem meg a hajamig szalad a szemöldököm.

- Hogy tessék?

- Tényleg bevetted ezt a pótkulcs dumát? – röhög rajtam.

Eltátom a számat és mozdulatlanul meredek rá. Aztán támadásba lendülök.

- Te, te szemét! – püfölöm, de ő csak nevet rajtam. – Most hogy a fenébe jutunk ki?

- Sehogy. – mondja szemtelenül.

- Te annyira idióta vagy Harry! – már szinte hisztérikusan sírok. – Ki kell jutnom innen! –Miért csináltál már megint ilyen hülyeséget?

Mintha zavarban lenne kicsit, aztán bűnbánóan néz rám.

- Mert meg akartam tudni szomorúságod okát, és mert együtt akartam tölteni veletek hármasban az éjszakát.

Oké, az állam leesett. A tekintet, meg eleve amit mondott. Jézusom! Az a fej! Nem tehetek róla, de elolvadok attól a tekintettől, és még ennyire sem tudom miért, de a szemem megtelik könnyel.

Látja rajtam, hogy lefagytam, úgyhogy a kezét nyújtja felém.

- Gyere aludni. – bök fejével az ágy felé.

Pár percig nézem kinyújtott kezét, mérlegelem a helyzetet. Nem akarok. Nem akarok egyedül lenni.

Megfogom a kezét, és engedem, hogy benyomjon a szűk kis helyre, ami egyáltalán nem két személyre készült.

Ő is befurakodik mellém, és nagy meglepetésként ér, amikor átölel.

- Minden rendben lesz, megígérem. – motyogja halkan.

Lehunyom a szemim, mert megint könnyek csípik. Bármennyire is nem akarom jólesik a közelsége és szükségem van rá. Csak most.

- Ne menjek át másik ágyba? Elég szűkös . . – mondom végül.

- Ne. Így jobb.

Csöndbe vagyok,  végül azt kérdezem :

- Miért jobb?

- Mert nem sokáig férünk már be ide így, hárman.  – kuncog halkan. – Amíg viszont igen, addig így a legjobb.