7.fejezet

Hellóóó. Ezzel a résszel kapcsolatban annyit szeretnék mondani, hogy nem igazán valósághű(szerintem). Legalábbis nem hiszem, hogy Harrynek és a többieknek ilyenekben van része, de ezt most muszáj volt megírnom ilyenre. :D Remélem tetszik. xxx

Az ajtó előtt egy ruhakupac fekszik. Harry ledobja a törölközőt és felhúzza azokat, az alsójától kezdve  a cipőjével együtt, végül egy kalapot tesz fejére.

- Aha, tehát itt vannak a ruháid!

Vigyorogva megvonja a vállát, majd továbbrángat.

- Harry! Bugyiban vagyok!

Érdeklődő tekintettel mér végig, a fejem búbjától a talpamig.

- Most, hogy így mondod . .valóban! – bólint. – Gyerünk! – int a fejével a lift felé.

Az ajtó felé fordulok, azzal a szándékkal, hogy visszamegyek. A probléma ott kezdődött, hogy az ajtó zárva volt. És nem lehet kinyitni, csak belépőkártyával. Amit bent hagytam.

- Mi a szarért kellett becsapnod az ajtót? – kérdezem tőle idegesen.

- Nincs nálad a belépőkártyád? – kérdezi.

Megrázom a fejem.

- Most le kell mennünk a recepcióra! Illetve neked kell lemenned, én meg addig itt várok.

- Le nem megyek oda most. Egy csomó idő, amíg megtalálják ami kell nekünk.

- Ugyan, Harry, ez itt a 21. század! Egy billentyű nyomásba kerül. Ha nem mész le, megkérek mást!

Elgondolkozva tekint a folyosó vége felé, majd visszapillant hozzám.

- Lou ruhái nem jók?

- De. – sóhajtok fel.

- Akkor menjünk. – nyúl a kezemért és a lift felé vezet. – Lou az én emeletemen van.

- Harry mezítláb, egy szál bugyiban nem fogok végigmenni a folyosón, mindenki szeme láttára. – tiltakozom, de a liftbe lökdös.

- Nem is kell. – nyomja meg a gombot, mire a liftajtó becsukódik, ő pedig leveszi a két cipőjét.

- Miben mesterkedsz? – kérdezem gyanakvón, mikor  kigombolja gatyáját, és lefelé kezdi húzni. Nem válaszol. Megállunk egy emeletnél, és egy idős néni meg bácsi lép be. Ledöbbennek, mikor meglátják Harryt alsógatyában.

- Jöjjenek csak, nem vagyok szégyenlős! – vigyorog Harry.

- Azt látjuk fiam, azt látjuk . . – morogja a bácsi, de végül beszállnak.

- Ezt most miért csináltad? – mondom tátogva, szinte hangtalanul. Felém nyújtja a gatyáját.

- Vedd fel! – suttogja.

Hevesen a fejemet rázom, de ő csak tovább erősködik. Szemforgatva  veszem el a ruhadarabot és húzom fel magamra. Mikor végzek, a kalapját a fejemre nyomja.

- Egy igazi Styles! – vigyorog.

 Aztán Harry lehajol és megfogja  a bokám. Nem értem először mit akar, de aztán felhúzza rám cipőjét. Tátott szájjal nézem, ahogy térdre ereszkedve igazgatja a cipőt a lábamon, és furcsa érzés kerít hatalmába, mikor finoman végigsimít lábamon, mielőtt a másik párt is felhelyezi lábamra.

És ekkor nyílik a liftajtó. És vakuk villognak.

- Mi a szar . . – hallom Harryt, de nem látom sem őt, sem mást a sok villanástól. Érzem, ahogy felpattan és a lift gombjaihoz ugrik. Az ajtó bezárul, én pedig döbbenten  meredek Harryre.

-Basszus, basszus, basszus . . – morogja és a hajába túr, majd jó nagyot sóhajt. Egy pillanatra lemerevedik, majd az idős bácsika felé fordul. – Elnézést a kellemetlen incidensért. Ha megmondaná a szobaszámát, küldenék maguknak egy „Bocsáss meg.” ajándékcsomagot.

Rezzenéstelen arccal néznek rá.

- Megelégszünk azzal, hogy soha többet nem fogjuk látni. A viszontnemlátásra. – morogja a férfi, majd újra nyílik az ajtó, és kimennek. Harry gyorsan megnyomja a gombot, hogy a lift becsukódjon.

- Mi a fene volt ez? – kérdezem még mindig sokkolva a döbbenettől.

- Paparazzik. Bocsi, nem tudtam, hogy ez lesz. Fogalmam sincs, hogy jutottak be.

- Legalább nem én voltam bugyiban. . . –kuncogok halkan. – Amúgy semmi probléma. Szerintem vicces volt.

Rám pillant és óvatosan elmosolyodik.

- Jó, hogy így fogod fel. Viszont fel kell hívnom a biztonságiakat. – veszi elő a telefonját és a füléhez emeli. A falnak támaszkodva várom, hogy véget érjen a beszélgetés és a lift újra elinduljon.

- Van egy kis probléma. – mondja Harry a telefonba. – Igen. Elég sokan voltak. – beszél , aztán arcára ideges arckifejezés ül ki. – Mi? Mi a szarért engedték be őket? Világosan megmondtuk mit akarunk. Hívj erősítést! – emeli fel a hangját. Már megint olyan,mintha valami kémkedős, vagy hasonló filmben érezné magát, és ez mosolygásra késztet. – Miért? Most komolyan? – kérdezi kétségbeesetten. – Ezt nem hiszem el! – ordítja és a falba bokszol, mire ijedten megugrom. Mi lehet a baj? – Nem, nem  fogom az egész napot itt tölteni. Nem érdekel. Mindenkit beperelek! – üvölti, majd leteszi a telefont.

- Baj van? – teszem fel halkan a kérdést.

Idegesen rám pillant, de aztán . . mintha a tekintete megnyugodna.  Ellágyulna.

- Nincs. Viszont most azt fogod csinálni amit mondok. – nyom meg egy újabb gombot és a lift elindul. – Az egész épületet ellepték a fotósok és rajongók.

- Micsoda? – tátom el a számat. – Az hogy lehet? Nem az előbb törtek be a szobádba?

- Kamuztam. Most törtek be. A szobámba még remélhetőleg nem.

Szólásra nyitom a számat, de rögtön be is csukom.

- Ez abnormális!

- Nekem mondod. – rázza a fejét, majd magyarázni kezd. – Szóval a terv. . .

- Terv? – röhögök.

- Légy szíves ne vágj a szavamba, mikor ilyen komoly dologról beszélek! Köszönömöm. Tehát.  A biztonsági őrök nincsenek itt. Illetve csak egy-kettő. Tehát nem segíthetnek. Szóval . . . Az alsó szintre megyünk. Ott megkeressük a konyhát, ahol a hátsó ajtón kisurranhatunk. A konyhákban mindig van hátsó ajtó. Keresünk egy kocsit, és elhúzunk. –mondja nagyokat gesztikulálva, teljesen komolyan.

Vitatkoznék vele, de a liftajtó kinyílik, megfogja a kezem és magával rántva futni kezd. Ha nem akarok eltanyálni, nekem is futnom kell vele. Közben látok pár mobiltelefont, vagy fényképezőt megvillanni, de próbálom őket nem észrevenni. Ami elég nehezen megy, mivel követni kezdenek. A fejemet lehajtom, Harry meztelen lábát nézem, hogy merre megy. Szabad kezemmel a sapkát fogom a fejemen, le ne essen, és megpróbálok minél gyorsabban futni ebben, az én lábméretemnél háromszor akkora cipőben. És néha még a gatyát is fel kell húznom, mert lecsúszik.

Fogalmam sincs hogy, de Harry eltalált a konyhába. Az itt dolgozók értetlenül néznek ránk, valaki ordibálni kezd, hogy ide nekünk nem szabad bemenni.

- Harry Styles vagyok az Isten szerelmére! Üldöznek! Hol a hátsó ajtó?

Az alkalmazottak, mintha megrémülnének, és mintha nem olyan tekintettel merednek ránk, mintha hiányozna egy kerekünk.

- Nem hallották? Ez itt Harry Styles! – üvöltöm. – Ha nem mondják meg merre lehet kijutni a leghamarabb, mindenkit beperel!

Látom, ahogy Harry futólag egy elismerő pillantást vesz rám. Egy nő szólal meg és a háta mögé mutat.

- Nincs hátsó ajtó, de van egy ablak itt nem túl magasan.

- Mi az, hogy nincs hátsó ajtó a konyhán? Mégis miféle hotel ez? Perelek! – mondja Harry.

Ekkor viszont berontanak a fotósok, mi pedig megindulunk  arrafelé, ahova a nő mutatott. Egy kisebb helyiség ez, egyetlen egy ablakkal. Harry kinyitja és kinézünk. Körülbelül három méter magasan van innen a szilárd talaj.

- Most komolyan kiugrunk? – tátom el a számat. Harry hátrafele fordítja a fejét, így én is odapillantok. Az emberek épp az alkalmazottakkal veszekednek, amiért nem engedik be őket sorfalat állva. És nem, nem az alkalmazottak vannak emberelőnyben.

- Azt hiszem kénytelenek  leszünk. – mászik fel az ablakpárkányra, és kezét nyújtva felhúz maga mellé. Jó nagy ablak ez, mindketten elférünk ott guggolva. – Ha te ugrasz, én is ugrok. Emlékszel?

- Mi van? – nézek rá értetlenül.

- Titanic?

- Mi van vele?

- Nem láttad?

- Nem.

- Nem láttad a Titanicot? – úgy néz rám, mintha azt mondtam volna, nem láttam még fehér embert.

- Nem.

- Bepótoljuk.

- Kétlem. .  – horkantok fel. - Na, ugrok én elsőként. – emelkedek egy kicsit fel, ugrásra készen állva.

- Várj! A baba.

Megdermedek.

- Mi van vele?-  kérdezem halkan, így alig hallatszódik a mögöttünk zajló üvöltözés miatt, ahol különböző szitkozódások hangzanak el, és nagyon sokan, sok embernek kívánnak kedves, és szép dolgokat a másik anyjának.

- Nehogy rosszul ess.

Először azt hiszem csak viccel, de a hangja komoly és az arca aggodalmas.

- Inkább először ugrok én, aztán elkaplak. – mondja és mielőtt tiltakozhatnék lendületet vesz és kiugrik. Két lábon ér földet, kicsit eltántorodik, mikor megérkezik. A karját kitárja és int, hogy én jövök.

- Siess!

Beharapom a számat. Nem igazán szeretem az ugrálós dolgokat magas dolgokról.

- Félsz? – kérdezi tőlem.

Bár megremegek kicsit, mikor a szél hátrafújja hajamat, így válaszolok:

- Ugyan.

Mélyen beszívom a levegőt, lendületet veszek és elrugaszkodom.  Egy másodperc alatt leérek, bele Harry karjaiba. Aki bár erős, nagyon erős, de most természetesen a súly hatására eldől, én pedig ráesem. A fejemet eltartom, de arcunk így is csak pár centire van egymástól.

- Megvagytok. – vigyorog.

Nem tudom miért, de tetszik, hogy többes számban beszél. Szégyenlősen elmosolyodom. Várjunk csak. . Szégyenlősen? A fenéket! Pimaszul. Igen, én pimaszul mosolygok. Nem szégyenlősen.

- Egy mosolyt! – hallunk meg egy ismeretlen hangot. Az utca sarkán egy emberke nagyban kattintgat a profi gépével. Valószínűleg profi lesifotós.

Gyorsan felpattanok, és Harry is így tesz.

- Futás! – üvölti Harry.

Sprintelni kezdünk az ellenkező irányba. Mikor egy kereszteződésnél a másik irányba mennék, Harry a kezemért nyúl és megfogva magával ránt a helyes irányba. Innentől kezdve kézen fogva futunk.

Öt perc után végre megállunk. Lihegve támaszkodom a térdemre.

- Nem vetted figyelembe, hogy terhes vagyok. – zihálom.

- Bocsi. – liheg ő is.

- És most?

- Ööö . . Taxi?

Bólintok. A főutca felé sétálunk, de hamar rájövünk ez nem túl jó ötlet. Mindenhol rajongók vannak egy kilométeres körzetben a hoteltől.

- Nem veszed fel a kalapot?

- Attól csak jobban felismernek. Tudják, hogy mostanában ezt szoktam hordani. – sóhajt. – Ott egy taxi! – mutat a túloldalra. – Egy, kettő, három!

Háromra a taxi felé kezdünk futni.

- Harry? – hallunk meg egy hangot, majd hogy egyre többen kezdik kántálni a nevét.

Észrevették őt. Remek.

A taxiban pedig nincsenek.

- Most mit csinálunk? – kérdezem.

Egyre többen indulnak meg felénk, át a forgalmas úton.

- Állj! – ordít Harry.

Legnagyobb meglepetésemre  egy páran megállnak. Egy pillanatra. Aztán megint rohanni kezdnek felénk.

- Szállj be! – ordít Harry és kinyitva az ajtót becsusszan a kormány mögé. Mi van? Nem értem mit akar,de úgy teszek, ahogy mond.  Az anyósülésre ülök. A kulcs a helyén van. Harry beindítja az autót.

- Mégis mit csinálsz?

- Vezetek. – nevet, és kigurul az útra, majd a gázra tapos és sebesen elindulunk.

- Épp most loptál el egy taxit! – ordítom.

- Csak kölcsönvettem. – mondja tök higgadtan, miközben az autók között szlalomozik.

- Elloptad! Harry, ezt hívják lopásnak!

- Dehogyis! – röhög.

- Börtönbe fogunk kerülni!

- Ugyan!

Hátradőlök az ülésben és mélyeket lélegzek.

- Börtönbe kerülünk. – mondom kétségbeesetten. A furcsa az, hogy régebben simán megcsináltam volna egy ilyen fajta akciót. De már nem.

- Nyugi, nem fogunk.

- Egy börtönben fogom megszülni a gyerekem! – sikítom kétségbeesetten.

- Dehogyis fogod. Nyugi. Mindent kézben tartok.

- Börtönbe fogunk kerülni. – motyogok letaglózva.

- Max te.

- Tessék? – sipítom.

- Én ki tudok fizetni annyi pénzt amennyit kérni fognak a bűncselekményért. Te talán nem.

- Hogy te mekkora szemét vagy! – üvöltöm és ököllel kezdem verni őt.

- Ne csináld már, így nem tudok vezetni!

- Nem érdekel! – ordítom. – Te szemét!

Ütöm még egy ideig, majd a kocsi megáll és Harry felém fordulva lefogja csuklóimat.

- Engedj el!

- Nyugalom, aranyom.

- Ne merészelj így hívni.

- Oké, bébi. – vigyorog.

- Úú, hogy én mennyire képen törölnélek!

- Azt meghiszem. De nem kell ilyen dologhoz folyamodnod. Nincs semmi baj. Minden rendben lesz, nem mész börtönbe, csak vicceltem, mikor azt mondtam. Nyugi.

Összehúzott szemekkel nézek rá és mélyeket lélegzek. Aztán körülnézek az autóban. Egy taxiban vagyunk. Egy lopott taxiban, amit üldözésünk közepette loptunk el.

Hirtelen kitör belőlem a nevetés. Nevetek és nem bírom abbahagyni. Harry pár pillanatig értetlenül néz, de aztán ő is nevetni kezd. Percekig csak nevetünk és nem tudunk megállni.

- Ilyen nincs! – visítom.

- De, látod, hogy van! – röhög ő is.

- Perelsz? Tényleg? – rázom a fejem fuldokolva.

Egy idő után végre abbahagyjuk, de egymásra nézünk és megint nevetni  kezdünk. Konkrétan sírok a nevetéstől, és úgy látom ő is.

Percek telnek még el, mikorra végül sikerül először Harrynek, majd nekem lenyugodnom. Nagyon rég nem nevettem ennyit. Talán még sohasem.

Harryre pillantok, aki közelebb hajol és ujjával letörli az arcomon lefolyó könnycseppet.

- Örömkönnycsepp? – kérdezi.

Bólintok. Még sosem sírtam örömömben.

Hátradől az ülésen és én is így teszek. A szemébe nézek. A tekintete  meleg, száján lusta mosoly ül. Rekedtes hangján szólal meg:

- Gyönyörű vagy, amikor nevetsz.